Modern Honvédelem

A 2000-es évek elején úgy tűnt, hogy a Magyar Honvédség végre maga mögött hagyhatja a múlt örökségének egy részét.
A NATO-csatlakozás után megindult egy olyan folyamat, amely a korszerű, professzionális, expedíciós képességekkel rendelkező haderő felépítését tűzte ki célul.
Megkezdődött a hivatásos haderőre való átállás.
Új szemlélet jelent meg.
Egyre több olyan vezető került döntési helyzetbe, aki értette, hogy a modern hadsereg nem kizárólag fegyverzetből, technikából és parancsokból áll.
Hanem emberekből.
Katonákból.
Akkoriban sokan hittük, hogy a Magyar Honvédség lassan felzárkózhat azokhoz a nyugati hadseregekhez, ahol a katonák megbecsülése, a kiszámítható életpálya és a szakmai önállóság nem üres szlogenek, hanem működő valóság.
Persze akkor is jelen volt egy másik gondolkodás.
A túlzott centralizáció.
A merev hierarchia.
Az a szemlélet, amely szerint a problémák megoldásának első eszköze mindig a parancs, és nem a szakmai párbeszéd.
Akkor úgy tűnt, ez a világ fokozatosan háttérbe szorul.
Talán végleg.
Aztán jött a gazdasági válság.
Majd az évekig tartó forráshiány.
Az alakulatok leépítései.
A bizonytalan jövőkép.
A folyamatos átszervezések.
A katonák egy része ekkor kezdte elveszíteni a hitét abban, hogy a rendszer valóban hosszú távon számol velük.
2011-ben pedig újabb törés következett.
A szolgálati nyugdíjrendszer megszüntetése nem pusztán egy jogszabályi változás volt.
Egy olyan ígéret felmondása volt, amelyre katonák generációi építették az életüket.
Sokan ekkor értették meg, hogy a szolgálatért vállalt áldozatok és a politikai döntések között nincs mindig egyenes kapcsolat.
Az elmúlt másfél évtizedben nemcsak a katonák megszerzett jogosultságai és kiszámítható életpályája sérült, hanem fokozatosan a politikai és a katonai vezetés kéz a kézben leépítette az érdekegyeztetés kultúrája is. Az egymást követő kormányzatok egyre inkább központosították a döntéshozatalt, miközben a hivatásos állományt képviselő szervezetek véleményét gyakran figyelembe sem vették. Lassan a klasszikus érdekegyeztetés teljesen háttérbe szorult. A szakszervezeti és később érdekképviseleti kezdeményezéseket sok esetben nem partneri kezdeményezésként, hanem kezelendő problémaként aposztrofálták. Ennek következtében a katonák egyre nagyobb része érezhette méginkább úgy, hogy a szolgálati viszonyát, megélhetését és jövőjét érintő döntésekre nincs valódi ráhatása. Ez nemcsak a jogbiztonságot gyengítette, hanem tovább rombolta az állomány általános biztonságérzetét, a szervezet iránti bizalmát és a pályán maradás motivációját is.
A következő években jelentős fejlesztések indultak.
Megérkeztek az új eszközök.

Új technika, új fegyverrendszerek, új laktanyák.

Megszületett a haderőfejlesztési program.
Ezek fontos és szükséges lépések voltak.
De közben egy másik folyamat is zajlott.
Egyre többen hagyták el a pályát.
Egyre nehezebb lett megtartani a tapasztalt állományt.
Egyre több helyen jelent meg a túlterhelés.
És egyre gyakrabban hallottuk ugyanazt a kérdést:
Ki fogja működtetni ezt a modern hadsereget?
Mert a honvédelem nem technikai kérdés.
A hadsereg erejét végső soron nem a harcjárművek, a radarok vagy a repülőgépek adják.
Hanem a katonák.
Az elmúlt években pedig sok katona úgy érezte, hogy miközben a technika fejlesztése elsőbbséget élvez, az emberi oldal háttérbe szorul.
Látjuk, hová vezetett ez.
Lefelé az önbecsülésben,a megtartóerőben, a pálya vonzerejében és lefelé abban a hitben, hogy a szolgálatért cserébe kiszámítható jövő jár.
Ma már nem elegendő új eszközöket vásárolni.
Nem elegendő új szervezeti struktúrákat létrehozni.
Nem elegendő újabb és újabb reformokat bejelenteni.
Először vissza kell építeni azt a bizalmat, amely az elmúlt másfél évtizedben fokozatosan elkopott.
Mert ma már nem ugyanazt a Honvédséget kell fejleszteni, amely húsz évvel ezelőtt elindult a professzionális haderő útján.
Ma egy létszámhiánnyal, túlterheléssel, pályaelhagyással, generációs feszültségekkel, bizalmi válsággal és az állomány érdekeit háttérbe szorító döntéshozatali gyakorlattal küzdő szervezetet kell megerősíteni.
Ez sokkal nehezebb feladat.
De a Magyar Honvédség jövője nem azon múlik, hogy hány új eszköz érkezik.
Hanem azon, hogy sikerül-e újra elhitetni a katonákkal:
a szolgálatuk számít.
A tudásuk számít.
És ők maguk is számítanak.
A Honvéd Érdekképviseleti Szervezet számára ez nem politikai kérdés.
Ez szakmai kérdés.
Mert nincs erős honvédelem megbecsült katonák nélkül.
És nincs megbecsült katona valódi jogbiztonság, kiszámítható életpálya és működő érdekképviselet nélkül.
(Az írást partnerszervezetünk, a Közszolgálati Rendőr Szakszervezet – KRSZ egyik post-ja inspirálta.)